Mostanában heti 2-3 mászást csinálunk, benne egy komplett naposat biztos. A M115 óta szerintem minden nap másztunk valamit, már úgy talán halványan van fogalmam dolgokról a témában. Izgalmas-érdekes mindig az új, nekem meg úgy tűnik ez kell. Mai napig emlékszem valamikor ’93-ban, mikor először mentünk a Nyikomra sárkányrepülni. Nem tudtam elaludni az izgalomtól. Aztán persze a millió repülős kaland. Majd 2007-ben az első tátrai sítúrám előtti utolsó esti telefonbeszélgetésben rámkérdezett Sifi, hogy:  „hágóvasam, csákányom van-e?” -Nincs, de nem sízni megyünk? Na, akkor sem volt alvás. 2009 volt a következő nagy izgalom, mikor mentem az első TT-re. Valahogy kialakult a fejemben, hogy ez kell. Vulkán túra, hegyi maraton. Vajon kibírom? Pihenni kellett volna, de nem tudtam elaludni az izgatottsgtól. Akkor bosszantott, de nagyon rendben volt az ott-akkor. És most 2017-ben, 40 évesen, szombat este megint ugyanez. Mászótársam mondta, hogy ez most már kicsit nehezebb fal lesz, mert magas is, szinte végig 5+, a végét meg 6+-ra írja, de 7-es az inkább. Meg sem néztem a fotóját a hegynek, meg az itinert, meghagytam, hogy a reggeli napfényben, 6 órakor igazából pillantsam meg…Fú, erre, én?

De annyiszor gondoltam már ezt idén, és mindig ment. Most is fog, megoldjuk. 6:04-kor már lendületesen közelítettük a hegyet, 5km kocogás 15kg zsákkal a törmelékkúpig, ott intenzív gyaloglás még intenzívebb botozással visszacsúszás ellen. Annyira meredek és csúszós-omlós a vége, hogy kész megváltás volt megragadni a stabil sziklát. 4ó zustieget írnak, mi 1,5ó megtoljuk, eddig jó. Előző nap Mittagskogelt másztuk nagyfiammal, akkor még éreztem a múltheti M115-öt az energiaellátásban, de ma minden tökéletesen működik. Annyira megörülünk a szilának, hogy az alsó szakaszt (max 4+) kötél nélkül nyomjuk. Van egy kémény, az kicsit izgalmas, de minden oké. Megállás max. annyi, mikor Manu (ő mászik elöl) keresi az utat. Az utolsó 3 kötélhossz a mumus, a végére az ujjaim elkészülnek, görcsben a kezem, ha behajlítom úgy is marad. Az utolsó kötélhosszba bele is kell ülnöm, mielőtt egy tetőt átmászok, ahol alig van fogás. Vicsorgok, kapaszkodok, lekopik a bőröm mindenhol, de felkínlódok. Társam gratulál, kötelet eltesszük, mászócipő le, futócipő fel. Van még 300m a csúcsig, max 3-as. A gáz most jön, mert sok még a hó, és nem stabil a teteje. Viszont meredek, rohadtul ki lehet csúszni. Bot elő, hótányér le, vergődés fel. Na, most fosok. Többször megcsúszok, és a botokba kell kapaszkodjak, működik. 4-kor kézfogás a csúcson, és már futnék is lefelé. Futnék, de itt nincs futás! Klettersteig, vagy még az sem, és a legótvarabb köbányás lemenet 400m-t. És van benne még 3db havas lejtő keresztezése. Ide tényleg csak az jön fel, aki szeret is mászni, ideje is van, és elég edzett is. Az meg kevés. Talpamon a vízhólyag ismét megvan, csúnyán káromkodok, és igyekszem lefelé csőgázon. Ahol én mászok, Manu még simán ugrál lefelé, ez elég hülye, de már megszoktam. Aztán lejjebb, ahol tempót lehet futni, én tolom neki, ő meg nem bír úgy futni. Ameddig a kötél van közöttünk, addig szent a béke, de utána fáradtan a lefelében lehet a másikat szopatni. Szerencsére kölcsönösen tudjuk egymást, így kerek a dolog. 2,5óra alatt másszuk le az 1600m-t, így este 7-kor boldogan isszuk a Radlert a turistaházban.