Egy olasz sráccal járogatunk mászni ezen a télen. Mivel ő K és Cs nem dolgozik, meg 7végén sem, ő fixen 4-et mászik a héten. Dolomitok, Triglav, Ankogelgruppe. Sokat megyek vele, ahogy az edzéseim engedik, mert ez a mászás kiveszi az embert, de azért nem úgy edzi, hogy 6-on belüli Mátrabércet fusson. Ennek ellenére jó alkalom nekem, hogy nehezebb utakon biztosítva tapasztalatot gyűjtsek. Talán akkor nyáron kevésbé okoz gondot MB-ra vagy Glocknerre felszaladni biztosítás nélkül.

Na ez egy okos mondat volt, amelyben egy teljesen értelmetlen cél eléréséhez aktiválunk egy újabb hülye tevékenységet. Mászkálni a fagyott vízeséseken csákánnyal? Normális?

Amúgy ezek a jegezések tisztára olyanok, mintha melózni mennénk. Odaviszünk egy valag cuccot a fal aljába, ott beöltözünk, tanácskozunk, mi-hogy legyen, és elkezdünk a szerszámokkal haladni felfele. Csavarozgatunk, szegelgetünk, kalapálunk. De nem szabad ezt kívülről nézni. Ott, mikor benne vagy, kopácsolod, nézegeted a dolgot, ügyeskedsz felfelé, kitalálod, megtervezed a mozdulataidat, az eléggé flow.

Tehát egyik este azt mondja nekem a cimborám, hogy Stenar NW Wand. Van neki egy szlovén kalauza, amiben benne is van a hegy. 500m-es út, a hegytetőről meg körbe le lehet sétálni. 4óra alatt megvan, de azért menjünk kora reggel. Szlovénul persze nem ért, és elég délolasz hozzá, hogy ne fordítgassa, precízkedjen rajta. Hát 6-kor indulás a Vrata-völgyből, 7-kor az erdőhatárnál konstatáljuk,hogy viharos a szél, 8-kor a beszállásnál tanácskozunk, hogy nem nagyon van jég az útban. Én konkrétan röhögök magamban, hogy ezt a hegyet akarom megmászni. Tök kezdő vagyok, kifejezetten rosszak a viszonyok, nyilván nem fog menni.

De megindulunk, megy is minden frankón. Eléggé kapkodósak a standolások, nem nagyon van idő semmire egész nap. A hegy meg nem akar elfogyni. Volt egy rövidebb sétálós szakasz, de az összes többi a kevéske jég miatt nem triviális. Szerencsére elég sokat voltam sível vagy futva 3-5e méteres hegyeken, az öltözékem szuper a hőmérséklethez és a tevékenységhez. Van néhány szakasz, amit máshogy kell megoldani, mert a klasszik útban nincs jég.

Azt nem tudom, hogy alakul ki a mászáshoz szüksges idő, van aki fél, van aki 1 órával számolja a kötélhosszt. Én utánmászom egész nap, de mire egy standot felépít Manu, én meg lebontok, illetve a köztesek, az min 20p, és akkor még nem másztunk. Amúgy lehetne itt sokkal gyorsabban haladni, de téli utakban időt mondani kb. mint a lotto. Igazából majd mindegyik hosszt élvezem, kivéve ezt a traverzet alább a fotón, ami rohadtul alul lett biztosítva (1db friends), ebbe nagyon nem esnék bele.

Aztán szép lassan besötétedik. A szél egyre ordenárébban fúj, az útnak régen vége kellene legyen. Már a 3. kötélhosszt csináljuk (szumma kb. 15.), ami inkább gerincmászás. Alapvetően nem nehéz, de biztosan van benne egy olyan szakasz, amit erősen biztosítani kell, mert nagyon nehéz. Aztán már lefeléket is mászunk, tuti nem az útban vagyunk. Olyan ordenáré fúj a szél, hogy 5m-en belül nem tudunk beszélni egymással, néha a hátizsákomba úgy belemarkol, hogy ki kell támasszak az egyensúlyom megtartásához. Már régen nincs kajánk, a standokban remegek, alig tudok a kötéllel dolgozni, hiába ugrálok. 12órája mászunk a viharban, kezdi a szervezet jelezni, hogy elég volt. Egyik standnál nem akasztom magamra a csákányokat, csak beleverem a jégbe mellettem. Aztán kicsit odább ütöm, nehogy kilökjem. Eszembe jut, hogy ezeken a szerszámokon az életem függ most, nem kéne szabadon hagyni. Közben jön egy olyan szélroham, hogy majdnem levisz a hegyről, brutál. Elfogy a kötél, indulok. Lebontom a standot, veszem a csákányokat. Hoppá, hol az egyik? Na ezt most nagyon elcseszted. Eddig sem voltam nagyon pozitív az akciónk kimenetelét illetően, de most már kicsit pánikolok. Bali ne pánikolj, mantrázom. De kiérünk egy hegytetőre, a holdfényben előttünk egy nagy csúcs. Nem tudjuk, mi lehet az, nyom sehol, fogalmunk sincsen hol vagyunk. Körültraverzáljuk  a csúcsot, megnézzük a térképünket bekucorodva egy szikla mögé. Innen nincs gyalogút lefelé. Mivel a térkép szerint a Dk-i oldalon kell lemenni, beleereszkedünk. De nem jó, a hólejtő sziklafalba fordul, a sötétbe ilyenen nem szeretnék ereszkedni. Javaslatomra visszamászunk, bennem teljes a kétségbeesés, de fapofát és nyugalmat árasztok. Állunk egy kis gödörben remegünk mint a nyárfalevél, megint térképészkedünk. Az utolsó lehetőség átbújni egy hatalmas kő alatt, ott a ny-i oldalt még nem néztük. Ha az sem ok, akkor ezen a helyen kihúzzuk a sötétet. Átmászunk a kő alatt, hát ott vannak nyomok! Mennek fel a nagy csúcsra! Valami nem jó, ez a csúcs mág min 200m!!! Hol vagyunk, és miért nem jó a magasságmérőm (mert olyan szellemi állapotban vagyok, hogy a magasság helyett az összes emelkedést nézem)? A körüljárt kis csúcsunk, és a nagy hegy között biztosítok. Itt annyira átfúj a szél, hogy vízszintesen áll a kötél (egy ideje már csak 1 félkötéllel haladunk, lazul a fegyelem). Annyira lapulok egy kő mögé, hogy a külvilág egy pár literes térré zsugorodjon. Csak az ölemet nézem, ahogy szépen engedem a kötelet. De még ide is betör a szél, nem hagy békét nekem. Felnézek. Az hogy lehet, hogy a 200m-es fal felénél van Manu, és akkora mint egy óriás? Ja hogy holdfényben nem látod a mélységeket? Akkor mindjárt fennvan? GYerünk Manu, megcsináljuk, és nem fogunk megfagyni! Hirtelen repedés keletkezik ezen az ólomsúlyú éjszakán, és reményekkel teli elindulok felfelé. Tuti valami ordenáré szeles szar helyről biztosít, mert amint megállok, idegesen rángatja a kötelet. Megpróbálok kivenni egy friends-et de mélyen van, nem megy. kaparászom, nem megy. Kinlódom, fagyott-érzéketlen kezekkel, remegve. De rángatja a kötelet megint. Na ez ittmarad, 40EUR? Nem érdekel.

Felérek, itt a teteje, őszintén megöleljük egymást. Vihar-holdfény, és végtelen öröm. Ilyenkor az embernek beindul a közölhetnékje, de telefonok nem működnek. Hát 6-ra nem értem haza, Bori valyon mit gondol?

Már csak le kell sétálni. Én futnék lefelé, de Manu eléggé odavan. Este f10van, reggel 6 óta mászunk a viharban, ebbe azért el lehet fáradni. A Mátra 115-ön ilyenkor lennék még csak a havason, ahonnan még 25km/1000m szint. Persze neki kivannak a lábai, esik-kel. Mostmár panaszkodunk egymásnak, amennyire a viharban halljuk egymást, mert hiába megyünk lefelé, a szél nem csillapodik. Nekem az ujjaim görcsölnek folyamatosan, neki a lába fáj. Az egyik nagyujját meg egyáltalán nem érzi.

Végtelen szerpentínen kacsázunk lefelé a végtelen sötét völgybe a végtelenül ordító szélben. Mintha a sötét pokolba ereszkednél, ahonnan ordít kifelé a vihar. Sosem lesz vége. Ráadásul az aljában balra kéne menni a völgyön, de a holdfényben úgy tűnik,mintha ott nem lehetne út. a Trigláv É-i fala a sötétben összeér a mi hegyünkkel. Ez a kis bizonytalanság mint egy pici kellemetlen tüske jelen állapotomban borzalmasan irritál. Manut már nem érdekli semmi, én navigálok lefelé, én aggódom, figyelmeztetem hova lépjen, de állandóan elesik. Az ösvény tiszta görgeteg, rajta változó hó, amennyit a szél odahordott.

f1-re érünk a parkolóba, ahol nagyon kedves szlovén rendőrök várnak minket. Manu felesége értesítette őket. Nem bántóak, inkább megértőek, még a telefonját is odaadja az egyik, hogy hazacsörögjünk.

http://www.movescount.com/moves/move137760604